Tegnap este ihletett meg egy telefonbeszélgetés, így kénytelen voltam kiírni magamból a dolgot. Az általános iskolás ex-legjobb barátnőm az utóbbi egy évben (talán egy és fél évben) olyan változásokon ment keresztül, ami totálisan szemben áll mindennel, amit anno értéknek tartottunk. És amit most értéknek tartunk. Hárman voltunk barátok, Réka, Balázs, én. Balázst most is Örök Szövetségesemként tartom számon, nap mint nap órákat beszélünk, és intellektuális partner is. Ezerszer jobban, mint régen. Réka viszont... eltűnt a süllyesztőben. A legkegyetlenebb önkritikával vettem át újra és újra a történteket, átvizsgáltam a döntéseinket, hozzáállásunkat, beszélgetéseket... de nem tudom magunkat hibáztatni Balázzsal. Nem mi voltunk az oka annak, hogy így alakult, hogy így elfajult a kapcsolatunk.
Tegnap arra gondoltam: "Réka csak fel ne hívjon, mert ezer százalék, hogy leoltom úgy, hogy nem áll meg a lábán".
Hol romolhatott el? Nem tudom. Már csak az eredményét láttuk, amikor egy "mégis mi a bajod mostanában?" típusú beszélgetés alkalmával Réka kifejtette, hogy 1. "neki új barátok kellenek" 2. "megtart még minket (amikor mondtuk neki, hogy nem állunk az útjába, senki nem mondta, hogy nem barátkozhat másokkal), szóval megtart minket még, mert ha >>dobna<< minket, akkor hogy törlesztenénk neki azt a sok szívességet amit értünk tett?"
Hajnali háromkor, ezzel a kínos, "önzetlen" megjegyzéssel zárult egy "beszélgetésünk". Balázsnál aludtam, más városban lévén, és egész éjszaka azon agyaltunk, "mi lesz, ha a Réka eldobja a barátságunkat?" Most azt mondom, lehet, hogy akkor kellett volna, hogy "vége legyen". "Szakítanunk" kellett volna. Én már nem érzek mást, csak csalódottságot, kiábrándultságot és azt, amit egy szülő, ha látja, milyen elcseszett lett a gyereke annak ellenére, hogy ő mindent beleadott. No és dühöt. Dühös vagyok rá, mert elvakult és ostoba. Vajon mikor lett ilyen? Önfejű, amivel nem is lenne gond, ha lenne realitása a gondolatainak. Tervei nincsenek, sem a jelen helyzetre, sem a jövőre nézve. Sodródik az árral.
Tegnap, amikor Balázs lelkendezett neki, milyen hatalmas koponya tartja neki a retorikát az egyetemen, aki államtitkár volt, és nyolc (vagy mennyi) diplomája van, hihetetlen tudású fazon; Réka cinikusan kifejtette, hogy teljesen mindegy, milyen okos egy ember, a mai világban a pénz és a kapcsolatok számítanak.
És basszus, ha valakinek se pénze, se kapcsolatai nincsenek még??
Akkor fogja a kis agyát, és tanul, mint a güzü, hogy azok az emberek, akiknek tudományos területen kapcsolatai vannak, komolyan vegyék, és pártfogásuk alá vegyék őt is, ezzel bevonva őt a nagyok közé.
Ha nem érték a tudás, akkor mi az?
Mindegy, mindegy... egy könyvnyi problémát fel tudnék sorolni, de ettől most eltekintek. Gondolom, senki nem bánja.
A tegnap este született vers a következő:

Vajon eszedbe jut még két barát,
Ki melletted dúrta a Sors sarát?
Vajon felrémlik-e még arcuk előtted
Vagy mindent, ami volt, rég ellökted?

Vajon emlékszel csöndes estékre,
Beszélgetésekre, titkokra, döntésekre?
Mindent hamu fed már szívedben,
Vagy van még reménysugár a fellegekben?

Vajon emlékszel hármunk szövetségére?
Együtt siettünk a másik segítségére.
Sokat kaptunk tőled, anno, régen,
S te visszavetted mindet lassan, szépen.

Vajon hányszor gázoltál a lelkünkön,
Hányszor ejtettél mély sebet a szívünkön?
Gondolod hogy megbocsájt két isten,
Ha benned már a barátság szikrája sincsen?!

Félévértékelés

Nem vagyok kifejezetten büszke magamra, ami az elmúlt féléves teljesítményemet illeti. Persze, mint máshol már írtam, remek mentség a magánéleti probléma, de mégiscsak kényelmetlen beismerni, hogy az önsajnáltatás elvette az időmet és a kedvemet a tanulástól. 

Még akkor is, ha így van. 

Úgy gondoltam, hogy az ELTÉn is megvillantom zseniális tehetségemet és figyelemre méltó agykapacitásomat, és elkápráztatok mindenkit. 

Nos, leginkább magamat kápráztattam el azzal, hogy képes voltam ilyen egoista és önhitt lenni, hogy úgy gondoltam, nulla befektetett energiával is tudok brillírozni. Hát nem. 

Szánalmasan gyenge eredményeim lettek, Elte-polgárhoz méltatlan jegyeim, és a legkevésbé sem teljesül az a kezdeti elképzelésem, hogy felszegett fejjel vonulhatok a folyosókon. 

Azt hiszem felesleges ezt tovább ragozni.

Most, a vizsgák lezárultával inkább a következő félévre koncentrálok. Lényegesen jobb órarendet állítottam össze magamnak, olyat, amiért még hétfő reggel is megéri felkelni. 

Pilinszky és más hatások a verseimen

Pilinszky bácsi nagy eséllyel indul most a kedvenceim közötti versenyben az első helyért. Érdekes, hogy nagyon sokáig nem is foglalkoztam vele, talán egy éve tudok egyáltalán a létezéséről. Többek között ezt is very intellektual exemnek köszönhetem, aki egy éjszakai séta alkalmával említette meg a nevét, és ajánlotta be nekem. Tulajdonképpen, így, hogy a szakításunk óta csaknem egy fél év telt el, már értékelni tudom azokat, amikkel ő ismertetett meg. Persze a jellemfejlődésemnek is jót tett, bizonyára. Bár a naivitásom és idealizmusom menthetetlen, mégis sokat tanultam ebből a kapcsolatból.
Kicsit szemétnek is érzem magam, amiért az új barátnőjével való találkozás olyannyira megihletett, hogy írtam róla egy verset. Illetve, gúnyverset. Ha egyszer oda jutok, hogy kiadassak egy verseskötetet, ezt talán - hangsúlyozom talán -, kihagyom belőle. A műremek címe: A kampósorrú. Illusztráltam is, és amint kész lett, minden barátomat felhívtam, hogy megosszam velük. Kis elégtétel volt.
Már beletörődtem, sőt, nem is sírom vissza azt az időt, de azért mégis elgondolkodtató a dolog: én hulla szerelmes voltam belé, ő belém nem. Ő szakított velem - mily meglepő. Gondolná az ember, hogy nem voltam elég jó neki. Erre talál egy olyan nőt, aki ugyan négy évvel idősebb nálam, tehát korban jobban passzol, viszont csúnya, tehetségtelen, iszonyú hangja van, és csak úgy süt róla a jelentéktelenség. Érdekes. Ennek fényében felül kell bírálnom a fenti mondatot: túl jó voltam neki.
Erre a felfedezésre most már csak dobok egy hajat, és elkönyvelem, hogy igen, én mennyivel szebb, okosabb, intelligensebb és csilingelő hangúbb vagyok. Ez tény. :)
Visszakanyarodva Pilinszkyhez, ki kell ragadnom tőle egy olyan versét, amit a szakítás utáni pár önsajnáltató, önkínzó hónapban olvastam, és a hideg kirázott tőle, annyira aktuálisnak, igaznak és könyörtelenül őszintének éreztem.
Íme:

Miféle földalatti harc

Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.


Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogy csak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?

A dolog megihletett, és ezekben a hónapokban erős Pilinszky-hatás érződik a verseimen. Olyannyira, hogy még én is érzem.
Bár e versek nagyrészt elévültek számomra, mégis kiragadom az egyik kedvencemet, ami 2012.11.11-én, éjfél tájban született:

Keserű cigarettát szívtam az éjjel,
Azt képzeltem, ott állok az erkélyen,
Melletted, te ostoba édes, te őrült,
Becsaptam magam, de a lelkem örült.
Boldoggá tett egy koholt illúzió,
Egy percig szemlehunyva álltam,
Éreztem a szelet, és vártam.

Vártam, hogy mondd, milyen szépek a budai hegyek,
Ahogy a naplemente arany színe beragyogja őket,
Hogy mondd, tetszik a fűzfa benetton-zöldje,
Ami épp csak kisarjadt, hogy a tavaszt jelölje.
Hogy mondd, szereted nézni a repülőket az égen,
Hogy minden mozdonyt meg tudsz nevezni néven,
Hogy hazug a világ, mesélj ufókról, korrupt politikáról,
Csak mondj valamit, mert leszédülök a semmi párkányáról,
És vissza kell térnem a jelenbe, az illúzió elszáll,
Én meg állok a konyhában, megtörten, ahogy hagytál.