Kicsit szemétnek is érzem magam, amiért az új barátnőjével való találkozás olyannyira megihletett, hogy írtam róla egy verset. Illetve, gúnyverset. Ha egyszer oda jutok, hogy kiadassak egy verseskötetet, ezt talán - hangsúlyozom talán -, kihagyom belőle. A műremek címe: A kampósorrú. Illusztráltam is, és amint kész lett, minden barátomat felhívtam, hogy megosszam velük. Kis elégtétel volt.
Már beletörődtem, sőt, nem is sírom vissza azt az időt, de azért mégis elgondolkodtató a dolog: én hulla szerelmes voltam belé, ő belém nem. Ő szakított velem - mily meglepő. Gondolná az ember, hogy nem voltam elég jó neki. Erre talál egy olyan nőt, aki ugyan négy évvel idősebb nálam, tehát korban jobban passzol, viszont csúnya, tehetségtelen, iszonyú hangja van, és csak úgy süt róla a jelentéktelenség. Érdekes. Ennek fényében felül kell bírálnom a fenti mondatot: túl jó voltam neki.
Erre a felfedezésre most már csak dobok egy hajat, és elkönyvelem, hogy igen, én mennyivel szebb, okosabb, intelligensebb és csilingelő hangúbb vagyok. Ez tény. :)
Visszakanyarodva Pilinszkyhez, ki kell ragadnom tőle egy olyan versét, amit a szakítás utáni pár önsajnáltató, önkínzó hónapban olvastam, és a hideg kirázott tőle, annyira aktuálisnak, igaznak és könyörtelenül őszintének éreztem.
Íme:
Miféle földalatti harc
Napokra elfeledtelek,döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.
Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!
Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogy csak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!
Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?
Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?
Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?
Bár e versek nagyrészt elévültek számomra, mégis kiragadom az egyik kedvencemet, ami 2012.11.11-én, éjfél tájban született:
Keserű cigarettát szívtam az éjjel,
Azt képzeltem, ott állok az erkélyen,
Melletted, te ostoba édes, te őrült,
Becsaptam magam, de a lelkem örült.
Boldoggá tett egy koholt illúzió,
Egy percig szemlehunyva álltam,
Éreztem a szelet, és vártam.
Vártam, hogy mondd, milyen szépek a budai hegyek,
Ahogy a naplemente arany színe beragyogja őket,
Hogy mondd, tetszik a fűzfa benetton-zöldje,
Ami épp csak kisarjadt, hogy a tavaszt jelölje.
Hogy mondd, szereted nézni a repülőket az égen,
Hogy minden mozdonyt meg tudsz nevezni néven,
Hogy hazug a világ, mesélj ufókról, korrupt politikáról,
Csak mondj valamit, mert leszédülök a semmi párkányáról,
És vissza kell térnem a jelenbe, az illúzió elszáll,
Én meg állok a konyhában, megtörten, ahogy hagytál.
