Tegnap este ihletett meg egy telefonbeszélgetés, így kénytelen voltam kiírni magamból a dolgot. Az általános iskolás ex-legjobb barátnőm az utóbbi egy évben (talán egy és fél évben) olyan változásokon ment keresztül, ami totálisan szemben áll mindennel, amit anno értéknek tartottunk. És amit most értéknek tartunk. Hárman voltunk barátok, Réka, Balázs, én. Balázst most is Örök Szövetségesemként tartom számon, nap mint nap órákat beszélünk, és intellektuális partner is. Ezerszer jobban, mint régen. Réka viszont... eltűnt a süllyesztőben. A legkegyetlenebb önkritikával vettem át újra és újra a történteket, átvizsgáltam a döntéseinket, hozzáállásunkat, beszélgetéseket... de nem tudom magunkat hibáztatni Balázzsal. Nem mi voltunk az oka annak, hogy így alakult, hogy így elfajult a kapcsolatunk.
Tegnap arra gondoltam: "Réka csak fel ne hívjon, mert ezer százalék, hogy leoltom úgy, hogy nem áll meg a lábán".
Hol romolhatott el? Nem tudom. Már csak az eredményét láttuk, amikor egy "mégis mi a bajod mostanában?" típusú beszélgetés alkalmával Réka kifejtette, hogy 1. "neki új barátok kellenek" 2. "megtart még minket (amikor mondtuk neki, hogy nem állunk az útjába, senki nem mondta, hogy nem barátkozhat másokkal), szóval megtart minket még, mert ha >>dobna<< minket, akkor hogy törlesztenénk neki azt a sok szívességet amit értünk tett?"
Hajnali háromkor, ezzel a kínos, "önzetlen" megjegyzéssel zárult egy "beszélgetésünk". Balázsnál aludtam, más városban lévén, és egész éjszaka azon agyaltunk, "mi lesz, ha a Réka eldobja a barátságunkat?" Most azt mondom, lehet, hogy akkor kellett volna, hogy "vége legyen". "Szakítanunk" kellett volna. Én már nem érzek mást, csak csalódottságot, kiábrándultságot és azt, amit egy szülő, ha látja, milyen elcseszett lett a gyereke annak ellenére, hogy ő mindent beleadott. No és dühöt. Dühös vagyok rá, mert elvakult és ostoba. Vajon mikor lett ilyen? Önfejű, amivel nem is lenne gond, ha lenne realitása a gondolatainak. Tervei nincsenek, sem a jelen helyzetre, sem a jövőre nézve. Sodródik az árral.
Tegnap, amikor Balázs lelkendezett neki, milyen hatalmas koponya tartja neki a retorikát az egyetemen, aki államtitkár volt, és nyolc (vagy mennyi) diplomája van, hihetetlen tudású fazon; Réka cinikusan kifejtette, hogy teljesen mindegy, milyen okos egy ember, a mai világban a pénz és a kapcsolatok számítanak.
És basszus, ha valakinek se pénze, se kapcsolatai nincsenek még??
Akkor fogja a kis agyát, és tanul, mint a güzü, hogy azok az emberek, akiknek tudományos területen kapcsolatai vannak, komolyan vegyék, és pártfogásuk alá vegyék őt is, ezzel bevonva őt a nagyok közé.
Ha nem érték a tudás, akkor mi az?
Mindegy, mindegy... egy könyvnyi problémát fel tudnék sorolni, de ettől most eltekintek. Gondolom, senki nem bánja.
A tegnap este született vers a következő:

Vajon eszedbe jut még két barát,
Ki melletted dúrta a Sors sarát?
Vajon felrémlik-e még arcuk előtted
Vagy mindent, ami volt, rég ellökted?

Vajon emlékszel csöndes estékre,
Beszélgetésekre, titkokra, döntésekre?
Mindent hamu fed már szívedben,
Vagy van még reménysugár a fellegekben?

Vajon emlékszel hármunk szövetségére?
Együtt siettünk a másik segítségére.
Sokat kaptunk tőled, anno, régen,
S te visszavetted mindet lassan, szépen.

Vajon hányszor gázoltál a lelkünkön,
Hányszor ejtettél mély sebet a szívünkön?
Gondolod hogy megbocsájt két isten,
Ha benned már a barátság szikrája sincsen?!

Félévértékelés

Nem vagyok kifejezetten büszke magamra, ami az elmúlt féléves teljesítményemet illeti. Persze, mint máshol már írtam, remek mentség a magánéleti probléma, de mégiscsak kényelmetlen beismerni, hogy az önsajnáltatás elvette az időmet és a kedvemet a tanulástól. 

Még akkor is, ha így van. 

Úgy gondoltam, hogy az ELTÉn is megvillantom zseniális tehetségemet és figyelemre méltó agykapacitásomat, és elkápráztatok mindenkit. 

Nos, leginkább magamat kápráztattam el azzal, hogy képes voltam ilyen egoista és önhitt lenni, hogy úgy gondoltam, nulla befektetett energiával is tudok brillírozni. Hát nem. 

Szánalmasan gyenge eredményeim lettek, Elte-polgárhoz méltatlan jegyeim, és a legkevésbé sem teljesül az a kezdeti elképzelésem, hogy felszegett fejjel vonulhatok a folyosókon. 

Azt hiszem felesleges ezt tovább ragozni.

Most, a vizsgák lezárultával inkább a következő félévre koncentrálok. Lényegesen jobb órarendet állítottam össze magamnak, olyat, amiért még hétfő reggel is megéri felkelni.